Shepherds Park

Van a közelünkben egy aranyos kis park játszival, kirándulási - és sportolási lehetőségekkel.

Tegnap délután ezt látogattuk meg.

Képek itt.

Hogy totyognak a pingvinek?

Bottle Shock

Nem tudom mi a címe magyarul, meg hogy egyáltalán megjelent-e már Magyaro.-n, de ha igen mindenkinek ajánlom a megtekintését ezerrel!

Vicces-mókás, helyenként romantikus, valós alapokra épülő film, amely bemutatja hogy hogyan is lettek ismertek/elismertek a Napa völgyi borok.

Nem gyenge szereposztással (többek között Alan Rickman és Bill Pullman), cselekményekkel és sok szőlővel.

'A true story of love, victory, and fermentation.'

Hivatalos weboldal itt.

Sky Tower

Tegnap délelőtt meglátogattuk a déli félteke legmagasabb épületét.

Egészen pontosan 328 méter magas, ezzel pedig a világ 13. legmagasabb épülete is egyben -maga mögé utasítva többek között az Eiffel Tornyot (324m) és a Sydney Towert (304m) is.

Az alapkő letétele 1994-ben történt meg.

Mintegy három évnyi munkálkodást követően 1997.március 3-án adták át az épületet a látogatók hadának (több, mint 750 ezer ember tekinti meg évente) -közel hat hónappal a tervezett megnyitást megelőzően.

Hogy mennyire nem volt egyszerű dolga a tervezőknek/kivitelezőknek azt hűen tükrözi mindaz amire fel kellett készülniük a szélsőséges időjárási körülményeket illetően.

A torony 200km/órás szelet is minden megrázkódtatás nélkül vészel át, nem is beszélve az évi tervezett 1000(!) kisebb-nagyobb földrengésről -ne felejtsük el hogy Új-Zéland pontosan egy törésvonal mentén helyezkedik el, így igen gyakoriak a földrengések errefelé (többségük természetesen csak műszerekkel mutatható ki).

A legnagyobb földrengés amit a toronynak ki kell bírnia -a tervezők szerint- a Richter skála szerinti 7-es erősségű...

Néhány érdekesebb adat:

- a torony építéséhez mintegy 2000 tonna acélt használtak fel

- több mint 15000 köbméternyi magas szilárdságú beton adja az épület vázát

- az alap egy 12 méter átmérőjű vasbeton szerkezet

- a fölső szintre liftek tömkelegével lehet feljutni, aki azonban a gyalogos túrát választja annak 1029 lépcsőt kell megmásznia

Maga az épület egy szórakoztató komplexum is egyben, melyben egy 700 néző befogadására képes színházterem ugyanúgy megtalálható mint egy hatalmas konferencia terem, 12 bár és étterem, egy gigászi kaszinó (1600 játékgéppel és több mint 100 kártya- illetve rulett asztallal), valamint két rendkívül elegáns szálloda.

A teljes egészében kivilágítható épület több különböző színben tud pompázni (kék, zöld, fehér, arany, piros, rózsaszín, narancs, és bíbor) annak megfelelően hogy éppen mit kell illusztrálnia vagy hírdetnie.

A kínai újév alkalmából például vörös és arany színű, a mellrák hónapjában (ez volt most) pedig rózsaszín, St. Patrik napján zöld, és a többi...

A hivatalos weboldal itt található.

Az általunk készített képek pedig itt.

Marlborough Museum

Blenheimben található a marboroughi régió történetét (elsősorban természetesen a helyi borokat és a borkészítést előtérbe helyezve) bemutató állandó kiállítás, melyet ma volt szerencsém megtekinteni.

A kiállítás február vége óta várja a kíváncsi látogatókat.

Sikerült egy olyan átfogó tárlatot kialakítani mintegy 300 ezer dollárból (ezt az összeget a régió borászatai dobták össze -cserébe egy külön teremben bemutathatják különlegesebb temékeiket) amelyről még a legnagyobb rivális Ausztrália is elismerően nyilatkozott.

A tárlatot megtekintők szembesülhetnek egy sor érdekes dologgal is. Számomra meglepő volt például, hogy a hozamkorlátozás ‘intézményével’ a kiwik csak az ezredfordulón szembesültek. Míg a ’70-as években egy-egy tőkéről tucatnyi szárat eredeztettek, addig mára általánosan elfogadottá a kettő (azaz 2!) vált. Ezt mutatja a kép is alant:

Az is érdekes volt számomra, hogy több mint húsz féle szőlőfajta meghonosításával probálkoztak/próbálkoznak több-kevesebb sikerrel. Mondjuk nem tudom kinek az ötlete volt mediterrán szőlőtípusokkal próbálkozni, mindenesetre legalábbis érdekes kezdeményezés ezen a klímán egy portói vagy madeira, montepulcciano vagy valpolicela...

Természetesen a középpontban a méltán világhírű marlboroughi Sauvignon Blanc volt, aminek az itt fellelhető három különböző alfaját is bemutatták. Mindháromnak a speciális talajtípusát meg is lehetett szimatolni.

Nem csak a szőlészetek és borászatok bemutatásával foglalkozik a kiállítás, de bemutatja a fellelhető élővilágot is (különös tekintettel a madarakra, ugyebár).

Az összes kép itt tekinthető meg.

Marlborough

Sikerült egy teljes hetet eltöltenem Új-Zéland (és talán a világ) egyik leghíresebb borvidékén.

Nem is tétlenkedtem.

A munka mellett ugyanis amikor csak tehettem tanulmányoztam a borkészítés hagyományait (már ha beszélhetünk itt hagyományokról, ugyanis a zátonyon a bor mint kereskedelmi termék csak nagyjából húsz évvel ezelőtt vált ismerté).

Ha Új-Zéland és Marlborough, akkor Sauvignon Blanc. Ez sima ügy.

De mi a helyzet a többi szőlőtípussal? Ugyanis bármily’ hihetetlen léteznek itt szép számmal más versenyzők is (elsősorban Pinot Noir, Chardonnay, Pinot Gris, de van Viognier, Gewürztramminer, Riesling, és természetesen a bordeauxi vörösök is, mint Cabernet Sauvignon és Merlot).

Több érdekes dologgal is szembesültem itt eltöltött napjaim folyamán.

Az egyik -és talán a legfontosabb- hogy a Déli Sziget gyönyörű.

És kontinentális klímája van (végre nincs bazi nagy páratartalom és nem esik megállás nélkül az eső mint Aucklandben).

A másik hogy amerre a szem ellát -és nem természetvédelmi területek vannak- ott mindenhol szőlő van (ne felejtsük el, hogy ez a régió adja a szigetek borának több mint felét).

A harmadik -és számomra ez a legmeglepőbb- hogy az itt élő embereknek fogalmuk sincs arról hogy mi az a bor... Természetesen nem a borászokról beszélek, hanem az átlag emberekről. Pontosabban nem csak róluk, mert a legprofibb bárokban, éttermekben, sőt még a borbárokban sem igazán vannak képben a vendéglátásban dolgozók a borokról.

Konkrét példa, hogy egyik este bementem Blenheim (a régió egyik legnagyobb városa mintegy 30 ezer lakossal) legfelkapottabb és egyben legelegánsabb borbárjába, ahol szerettem volna egy finom Tempranillot (mint nagy kedvencemet) inni. Jó-jó, nem helyi fajta, de egy ilyen helyen legyenek már képben hogy miről is beszélek... Hát, nem voltak.

Még a tulaj sem. Aztán a felesége végül egy valóban nagyon ízletes versenyzővel tudott szolgálni.

Ennél is elkeserítőbb, hogy egy valóban nagyon impozáns étteremben mindössze 12 helyi bort (4 Sauvignon Blanc, 3 Pinot Noir, 2-2 Chardonnay és Pinot Gris, valamint 1 Riesling) szolgálnak fel. Itt egyébként legnagyobb meglepetésemre egy nagyon korrekt rízlinget sikerült kóstolnom, ami rendkívüli módon hozta a fajta ízvilágát (mindössze a savakkal maradt adós -de ez ugye egy sokkal melegebb éghajlat, mint a típus eredeti lelőhelye).

Egy sportbárban pedig megtörtént a csoda! Sikerült egy olyan új-zélandi Sauvignon Blanc-t innom, ami nem tartozik a kellemesen fogyaszthatók közé. Mit szépítsünk: borzalmas volt...

Egyszer beszélgettem egy közép korú hölggyel (egy kávézó tulajdonosa, körbe utazta Európát, szóval világot látott, tehetős asszonyság). Ő volt a legjobban meglepődve hogy az új-zélandi borokról hallottak a világ másik felén is...

Aztán ugyennek a kávézónak a másik tulajdonosa adta meg a választ kérdéseimre.

20 évvel ezelőtt mindenhol ahol most szőlő van, birkák legeltek.

Ő még úgy nőtt fel, hogy amerre a szem ellát, bárányokat lehetett látni.

Az új-zélandi borok csak az elmúlt évtizedben lettek ilyen kiváló minőségűek és tettek szert ekkora hírnévre.

Ráadásul ezzel az itteni emberek nem is nagyon szembesülnek (arra most nem térnék ki, hogy a vendéglátó ipar errefelé egy jó évtizeddel le van maradva az európaihoz képest -nem technológiában, hanem hozzáállásban).

A borászatok viszont felnőttek a feladathoz. Majdnem mindegyiknek van saját étterme -pincészete ahol a vendégek elképesztő gasztronómiai utázáson vehetnek részt.

Ezek meglátogatását mindenkinek nyugodt szívvel ajánlom!

Wellington - Picton

Az egész történet ott kezdődik hogy a múlt héten érkezett egy e-mailem, amelyben egy kávézó-étterem tulajdonosa tudatja velem hogy örömmel vette jelentkezésemet a meghírdetett pozícióra. Sajnos az általam megpályázott állás azonban messze alulmúlja kvalitásaimat (és így nyilván elvárásaimat is a bért illetően).

Ők ugyanis egy Picton nevű, 3000 lakosú kis városkában vannak a Déli Sziget északi csücskében (ide érkezik amúgy a komp Wellingtonból) és hát nyilván nem tudnak versenyezni egy nagyváros forgalmas éttermében kínáltakkal.

A meghírdetett állás amire egyéb iránt jelentkeztem időszakos. Egészen pontosan azonnali kezdéssel és március végi befejezéssel.

Egy kávézó-étterem bar részét kéne vezetni, besegítve az étterem munkálataiba.

Némi magyarázat arra hogy miért adtam be a jelentkezésemet ide (is):

• most már egy jó ideje keresek állásokat (pontosabban csak egyet keresek de meglehetősen sok helyre adtam be a jelentkezésemet) és még nem jártam sikerrel
• eddig csak Aucklandben kerestem, ezt a kört akartam kibővíteni több lehetséges alternatívával
• a legnagyobb kerékkötője a munkába állásomnak a bevándorlási hivatal volt, és -állítólag- minél messzebb leszek Aucklandtől annál könnyebben és gyorsabban bírálják el a státuszomat munkavállalási engedély ügyileg
• mindig is a Déli Szigetre akartunk költözni, Aucklandet a város nagyságából adódó munkahelyek sokasága miatt választottuk első lépcső gyanánt (a munkahelyek adta lehetőségekkel nem is volt baj, amivel mi nem kalkuláltunk az az ezzel a mérettel gyakorlatilag együtt járó bürokratikus rendszer)

Aztán én válaszban megírtam a tuljadonos hölgynek hogy érdekelne az állás, amennyiben megfelelő mennyiségű munkát tudnak biztosítani számomra.

Mivel órabérben fizetnének, nekem meg lennének fix költségeim a leköltözéssel (értelem szerűen ha megkapom az állást, költözünk) és hát ugye eleve: élni is kéne valamiből, szóval többet szeretnék dolgozni az előre meghírdetett heti 40 óránál.

Aztán elkezdtünk levelezgetni a konkrét részletekről, majd felhívott hogy akkor szeretné ha egy pár napra odautaznék és nézzük meg miket tudok meg nekem mennyire tetszik a hely. Természetesen kifizeti a ledolgozott óráimat, sőt az utazás egy részét is, szállást és teljes ellátást biztosítanak számomra. Teljesen korrekt ajánlat.

Na, így kerültem előbb Wellingtonba, majd a kompra ami eljuttatott végre valahára Pictonba.

Túl sok időt nem töltöttem Wellingtonban, így átfogó elemzésbe nem mennék bele a várost illetően. Amit láttam belőle azonban az elég meggyőző. Röviden összefoglalva:

• tényleg bazi szeles (az ember átértékeli a szél fogalmát miután itt járt)
• gyönyörű (már csak az elhelyezkedéséből adódóan is - hegyes-völgyes terepen, rengeteg erdővel körülölelve, közvetlenül a tengerparton)
• annak ellenére hogy csak 340 ezer ember lakik itt (szemben Auckland 1.4 millió lakosával) sokkal inkább város jellege van mint Aucklandnek - itt van klasszikus értelemben vett belváros hatalmas üveg épületekkel, nem csak 4 utcából áll a belvárosi rész, sokkal inkább egységes egészet alkotnak a város különböző részei, nem beszélve a tömegközlekedésről ami nemcsak hogy létezik, de nagyon jól ellátja a város igényeit

Ami Pictont illeti, ez már ugye a Déli Sziget. Annak minden szépségével.

És ez még akkor is igaz, ha éppen csak itt kezdődik...

Én éjszaka érkeztem meg (pontosabban fél 10-kor este), ezért gyakorlatilag semmit nem láttam a településből aznap.

De ma már igen. És állíthatom sokkal-sokkal szebb, mint ahogy akár képeken is kinéz.

Felraktam néhány képet Wellingtonról és az útról ide.

Hamarosan készítek képeket Pictonról is -érdemes a Picasa ide vonatkozó weboldalát nyomon követni!

Most azonban vissza megyek dolgozni. Amint tudok, jelentkezek és beszámolok a munkáról is, nem csak a városról.

Kiwi süti

Kiwi formájú sütit kreált Magdi a szülinapjára.
Akartunk rá kiwit is tenni (stilszerűen), de helyette friss eperrel és banánnal is beértük.

Fincsi volt.

Wine Atlas of New Zealand

Végre sikerült beszereznem!

Ráadásul az eredeti ár ($125) töredékéért.

Konkrétan 80 dollárért.

Átfogó boratlasz Új-Zéland összes létező borvidékéről, boráról, borászatáról.

Színesítve történelmi áttekintéssel, rengeteg statisztikai mutatóval (innen tudtam meg például hogy a zátony exporttermékeinek több mint 60%-át(!) adják a borai), sőt, még általános ismertetők is találhatók a könyvben a fellelhető szőlőtípusokról és jellemzőikről.

A több mint 400 oldalas kötet egyébként felépítésében és kialakításában is nagyon hasonlít a méltán nagyhírű Jancis Robinson-Hugh Johnson: A világ boratlasza-ra.

Hunua Ranges Regional Park

Szombaton -megünnepelendő Magdi születésnapját- elmentünk kirándulni.

Célpontunknak a Hunua nemzeti parkot választottuk.

Nemcsak mert viszonylag közel van (oda-vissza 160 km lett volna, ha nem tévedünk el...), de végre normális méretű vízesést is megcsodálhattunk.

Akkor még nem sejtettük, hogy az egész napos esőzésnek köszönhetően az átlagosnál sokkal drasztikusabb formátumú lesz a vízesés.

Reggel amikor felkeltünk hét ágra sütött a nap -innen jött az ötlet a kirándulásra is (immár maratoninak mondható két napja nem esett az eső).

Aztán nem sokkal elindulásunk után mindez már csak a múlté volt.

Voltak olyan szakaszok, amikor a megengedett 100 helyett csak 50-nel lehetett menni olyan brutálisan szakadt.

Az erről készült video itt tekinthető meg.

Egy másik video meg arról hogy milyen utakon közlekedtünk.

Aztán némi eltévedés után csak sikerült megtalálnunk a vízesést.

Nem nehéz eltévedni akkor amikor a legközelebbi településen a kocsmában (ide ugrottam be megérdeklődni hogy merre tovább) egyetlen mókus volt aki nagyjából el tudta magyarázni hogy merre felé is lehet mindaz amit keresünk...

A látvány viszont minden megpróbáltatásért kárpótolt.

Képek itt.

St. Heliers

Hédi és Magdi egyszer már jártak ezen a játszótéren, ahova a Hobe- és a Pappito family előszeretettel viszi a lurkókat.

Most én is elmentem a csajokkal.

Íme a képek.

Bankkártya

Vasárnap délelőtt elmentem lemosni az autót -most már ugye két egész napja nem esik, így aztán jól össze kellett vízeznem a verdát, nehogy teljesen megszáradhasson.

Kézi mosó, rengeteg opcióval, kefével, különféle magasnyomású spriccelőkkel.

Szóval jól kipróbáltam.

Aztán elmentem venni egy gumicsizmát, mert megérdemlem.

Kiválasztottam egy hiper-szuper versenyzőt, majd amikor mentem a kasszához fizetni, kiderült hogy sikerült elhagynom az eftpos (debit kártya) kártyámat valahol. Még szerencse hogy volt nálam készpénz is. Vasárnap lévén ugye a bankok nem igen voltak nyitva, ezért az újabb kártya igénylése másnapra maradt.

Tegnap reggel aztán elmentem a bankba, hogy kérjek egy új kártyát.

Japán fiatalember volt a pultnál, nagyon kedves és készséges volt. Jól elröhögcséltünk a narancssárga cipőmön (amit úton-útfélen megnéznek még a sokat látott kiwik is).

Aztán feltett néhány kérdést hogy biztos ami biztos illetékes vagyok-e a bankkártyára.

Megkérdezte például a címünket. Ekkor jutott eszembe hogy ide még Immáék címét regisztráltuk -mert ugye amikor a számlát nyitottuk nekünk még nem volt állandó lakcímünk... Természetesen az Ő címüket nem tudtam fejből, így azt mondtam az ürgének, hogy azóta elköltöztünk és már új címünk van, csak még nem írattam át.

Mosoly. Akkor mondjam meg az otthoni telefonszámunkat.

Mondanom sem kell, hogy a helyzet tök ugyanaz volt, mint az előbb.

Mentőkérdés. Mennyi pénz van a számlánkon.

Megmondtam nagyjából.

Mikor használtam utoljára a kártyánkat és hol, mennyiért vásároltam.

Ejha. Gondolkodós figurát ölthettem, mert közölte hogy egy benzinkúton.

Áááá, persze! A gázpalack (a tűzhelyünk palackos gázzal működik, és vasárnap reggel kiürült a palack, akkor mentem el venni -itt még biztosan megvolt a bankkártyám).

Újabb mosoly.

Akkor írjuk át az új adataimat gyorsan -mondta végül.

Az új kártya közben előkerült, a hozzá tartozó kódot is elintéztük nagyjából fél perc alatt.

Aztán emberünk újabb kérdéssel állt elő.

"Szeretne Visa kártyát?"

Mondom neki naná, hogy szeretnék, de ha jól tudom ehhez minimum 3 havi fizetés átutalása szükséges. És én még csak most kezdek el dolgozni.

"Ó, semmi gond. Látom hogy hűséges ügyfél, megelőlegezzük a bizalmat."

Ilyen egyszerűen és gyorsan intéződik itt gyakorlatilag majdnem minden.

Az eseményen felbuzdulva, elmentem és csináltattam AA (autóklub) kártyát Magdinak is, meg nekem is, valamint kötöttem biztosítást is az autóra.

Munkavállalás

Már többször írtam arról hogy az új-zélandi bevándorlási törvények meglehetősen szigorúak.

Elsősorban munkavállalás fronton.

Előre szeretném leszögezni hogy -noha minden eset egyedi- általánosítani fogok. Ráadásul városonként is változhat az elbírálás.

Én saját tapasztalat alapján írok, ezért az aucklandi helyzet lesz terítéken.

Több, mint egy évi felkészülés előzte meg a kijövetelünket -tehát véletlenül sem lehet azt mondani hogy elkapkodtunk volna bármit is, vagy csak ne lettünk volna képben minden lehetséges helyzettel. Ennek ellenére nem kevés nehézségbe ütközött a beilleszkedésünk (mondom mégegyszer: elsősorban munkavállalásról beszélek most).

Ami engem illet: (az én nevemen adjuk be a bevándorlási hivatalba a papírjainkat, ezért rólam részletesebben lesz szó ebben a posztban) café/bar manageri pozícióban helyezkedek el. Ennek két alapvető kritériuma van a zátonyon:

- szakirányú végzettség

- minimum 6 éves (igazolható!) munkatapasztalat

Végzettségek alatt -elsősorban a vendéglátóiparról beszélek- természetesen helyi végzettségeket (esetleg ausztrál vagy britt) értenek.

Ezt éppen most szerzem be egy e-kurzus részeként, aminek elsajátítása után előre bejelentkéz után vizsgát is kell tennem a tanultakból. A sikeres vizsga ebben az esetben 100%-os mutatót takar.

Csak ezzel a végzettséggel lehet amúgy bármilyen vendéglátó helyen alkoholt felszolgálni.

A munkatapasztalatoknál nem jelent hátrányt az európai előélet (sőt! inkább előny).

Ezen kívül biztos, ami biztos én rendelkezek még számos más vendéglátással szorosan összefüggő nemzetközi végzettséggel is.

Kiutazásunk előtt nagyjából 2-3 héttel elkezdtem megpályázni állásokat, hogy azért egy fokkal nyugodtabban keljünk útra.

Összesen több mint 300(!) helyre adtam be az önéletrajzomat -igaz, ezek túlnyomó többsége nem is hírdetett állás volt.

És ezek után a következővel szembesültem:

Eddig mintegy tucatnyi állásajánlatot kaptam volna, ha a bevándorlási hivatal nem nehezítené meg a bevándorlók munkához jutását (ezt egyébként rendszeresen elmondták a reménybeli munkaadók).

Nem arról van szó, hogy a hivatal ki akar babrálni a bevándorlókkal, hanem hogy az itteni törvényeknek megfelelően egy kiwi (új-zélandi állampolgár) mindig elsőbbséget élvez egy-egy adott munkahely megszerzésénél.

Ebből az következik, hogy ahhoz hogy valaki munkát tudján vállalni Új-Zélandon a következőknek kell teljesülnie:

- az állást hivatalosan is meg kell hírdetnie a munkaadónak (újságokban, Tv-ben, rádióban)

- ha akkreditált munkaadó (minimum 10 éve létezik a cég, és soha semmi gond nem volt vele) akkor egy éves keretet saját döntési jogkörén belül elbírálhat minden egyéb egyeztetés nélkül

- hiányszakmás állásról van szó

- jól beszél angolul

- megfelelő munkatapasztalattal és/vagy szakirányú végzettséggel kell rendelkeznie

- a munkaadónak bizonyítania kell hogy az adott állást képtelen lenne betölteni egy kiwi jóember

Ezt az egészet azért tartottam érdemesnek leírni, hogy bárki aki azon töri a fejét hogy a közeljövőben Új-Zélandra helyezze át lakhelyét, tisztán lássa a bevándorlási nehézségeket.

Mégegyszer mondom: az általam ismert és látott országok közül Új-Zéland messze a legszebb hely, az emberek elképesztően barátságosak, nagyon élhető/élvezhető a mindennapi élet, DE azt senki se gondolja hogy itt minden tudás és szakismeret nélkül boldogulni tud.

És talán a legfontosabbat a végére hagytam: ANGOLTUDÁS.

Évek óta tanítottam Magyaroszágon angolt, amikor kijöttünk.

Ehhez képest nem kevés nehézséget okoz néha megérti az itt élőket (nem csak az akcentus miatt, hanem mert a mindennapos szituációkban olyan szavak is előfordulnak, amiknek ismerete ugye nem általános...).

Tehát aki ki akar jönni azt csak bátorítani tudom, de gondolja át százszor is hogy mit akar kint csinálni, és hogy valóban tud-e angolul (és nem csak alap szinten).

'Sportliget'

Találtam egy új 'Sportligetet' a közelünkben.

Beálltam kosarazni egy kicsit a fiatal versenyzők közé -egészen elfáradtam.

Jó lesz ez!

"Kicsit savanyú, kicsit sárga, de a mienk..."

Heritage Day

Végre ezerrel süt a nap!

Így hát ki is mozdultunk itthonról.

Még tegnap este kinéztünk két programot amiből végül is a Heritage Day melett döntöttünk.

Takapuna (Auckland egyik városrésze) művészeti alkotóházának (Lake House Arts) szervezésében régmúlt időket idéző rendezvényre került sor a mai nap folyamán.

Volt itt minden fincsóság.

Dixieland zenészek, autók a '30-as évekből, kézművesek különféle portékái, rengeteg jobbnál-jobb játék a lurkóknak, kolbász sütögetés, sárkány eregetés.

Ez az autó 1934-es. Nemcsak hogy működőképes, de érvényes műszakija is van...

Sárkányok

Hédi a mini szobabiciklin

A néni nem vak, csak szemébe sütött a napocska

Coromandel Peninsula

Ma reggel felkerekedtünk hogy egy egész napos kirándulás keretében meglátogassuk a Coromandel félszigetet.

Amikor elindultunk itthonról még szakadt az eső, de hatalmas lelkesedéssel (és töretlen bizalommal a kisütő nap iránt) vágtunk neki a nagyjából 200 kilométeres távnak.

Valahogy dél és egy óra között érkeztünk meg a régió központjának számító Thames kisvárosba, ahol miután Hédi megnézte útközben a létező összes Findus és Pettson dvd-t, közölte hogy megéhezett -így hát megálltunk ebédelni.

Az ezután hátralávő mintegy 55 km-es távot több részletben tettük meg. Na nem azért mintha a nem kicsit kacskaringós úton folyton elszédültünk volna, hanem mert olyan leírhatatlanul szép részeken autóztunk hogy egyszerűen muszáj volt folyton megállnunk. Amikor már megszokottá vált a száz méterenként felbukkanó patakok vagy pici vízesések sokasága akkor döntöttünk úgy hogy lesz ami lesz, most már Coromandel településig nem állunk meg.

Coromandel eredetileg egy halász kisváros volt, mára azonban inkább a tehetősebb kiwik vettek itt magunknak szebbnél szebb telkeket ahova egymást felül licitálva húznak fel meglehetősen érdekes formájú vagy színű kégliket.

Természetesen minden kertben egy-két nem kicsi mérető hajóval.

Magától értetődően itt a vitorlások száma meghaladja az autókét.

A várost elhagyva egy gyönyörű tengerparti részre érkezik a kíváncsi utazó, ahonnan útját csak gyalogosan folytathatja (rengeteg túrista út, kijelölt ösvény található ezután -mindenhol tájékoztató táblákkal).

A képek itt tekinthetők meg.

Vina Alarba -Garnacha Vinas Viejas 2004

Döbbenet hogy az ember milyen borokhoz jut hozzá Új-Zélandon -ráadásul bagóért!

Az oké hogy hihetetlen minőségű új-zélandi és ausztrál borok vannak fillérekért (értsd: palackja max. 4, de nem ritkán 2ezer forintnak megfelelő összeg, ha az ember kicsit utánajár, keresgél).

De az egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy egy spanyol, olasz, vagy francia remekmű hogy az ördögbe jut el ide -in the middle of nowhere- ugyanennyiért... És mégis.

Nemsokára írok majd nagy-nagy kedvencemről is egy posztot, amire úgy 3 hete akadtam rá egy szupermarket(!) polcán kutatgatva.

Annyit előzetesen elárulok, hogy az ízlésem nem sokat változott itt sem, tehát egy rioja tempranilloról lesz majd szó ha egyszer végre megírom majd azt a bejegyzést is.

Most azonban egy másik csoda került kibontásra.

Szintén spanyol fajta, de ebben ki is merül a hasonlóság a két bor között.

Mai versenyzőnk egy garnacha (vagy grenache), mégpedig Zaragosa régió dél-nyugati részéből.

2004-es szüret. Öreg tőkés (50-100 éves) szőlőből.

Ennyit tudtam amikor megvettem a borkereskedésben, meg hogy gigászi 19 dollárba (mintegy 2600 forint) kerül.

Úgy volt hogy ma részt veszek a szokásos péntek esti pókerpartin, de most inkább itthon maradtam. És hát ugye nincs is ennél jobb alkalom a kóstolásra.

Döbbenet. Ez valami döbbenet ami ebben a pohárban lapul.

Mintha az ember épp belépne egy borospincébe.

Egész testét átjárja az a nyirkos klíma, bőrébe ivódik az a dohos szag.

Aztán ahogy kezd felmelegedni a bor, kerülnek elő az illataromák.

Gyönyörű, mély rubin színe van, a pereme barnába hajló.

Erős feltapadása van, közepes méretű, lassú lábakkal.

Kóstolásra közepesen intenzív ízaromákkal találom szembe magamat -ezek között azonban meglepően erősen, szinte már-már tolakodóan érezhető földes jegyek jelennek meg.

Gyümölcs aromáit szinte már teljesen elvesztette, viszont másodlagos (harmadlagos) aromajegyei nagyon is jelenvannak.

Meglehetősen magas alkoholtartalma (a palackon 14% szerepelt, én még ennél is többnek éreztem) mellett jelentős tannintartalommal is bír -noha kellemes, szépen beépült tanninokról beszélünk.

Hosszú lecsengésű, komoly, testes borról van szó, semmivel össze nem téveszthető karakterrel és aromákkal.

Az egyetlen amit én hiányoltam belőle azok az elsődleges (gyümölcs) aromák.

Kicsit olyan érzése van az embernek, mint amikor egy hatalmas birkózó vagy ökölvivó túl sok súlytól szabadult volna meg: látja benne az erőt, a tekintélyt, de valami mégis hiányzik...

Mindent egybevetve kiváló borról van szó, de lehet hogy ha tavaly fogyasztottam volna el, akkor még komplexebb lett volna.

Kosár edzések

Egy kicsit elmaradtam a bejegyzésekkel.

Nem mintha nem lenne miről írnom, sőt.

Igyekszem szépen sorban pótolni ezeket.

Kezdeném azzal hogy kissé hálátlanná vált fizikumomon (az elmúlt időszakban gyakorlatilag alig sportoltam valamit) elkezdtem változtatni.

Természetesen van prioritás az életünkben, ezért ezzel a kérdéskörrel csak akkor óhajtottam foglalkozni érdemben, ha a dolgaink nagy részét már elintéztük.

Kidolgoztam egy komplett edzésterveit is amellett, hogy végre találtam egy kosáregyesületet is magamnak.

Magát az egyesület edzéseit -ha minden igaz- holnaptól fogom rendszeresen látogatni.

Nemsokára erről is írok bővebben.

Az edzésterv eredményeivel pedig havonta igyekszem a kedélyeket borzolni...

Auckland Botanic Gardens

Tegnap a meseszép Auckland Botanic Gardensben jártunk.

A képeket itt lehet megtekinteni.

Tegnapi interjú

Tegnap egy nagyon mókás szituáció történt velem.

A történeti hűség kedvéért: 3-ra behívtak egy étterembe állásinterjúra.

Megadták a címet, én megnéztem a google maps-en hogy hogy tudok eljutni oda, majd biztos ami biztos fel is írtam egy cetlire amit beraktam a kocsiba.

Csak az étterem nevét nem írtam fel a papírra. De hát egy címen csak egy étterem lehet -gondoltam naívan...

Hát nem így volt.

Ugyanazon cím alatt 5(!) különböző étterem és kávézó szerepelt...

Mit volt mit tenni, bementem az egyikbe.

Elegáns keleti étterem, külön bár szekcióval.

Lépcsőn fel, kiasszony mosolyogva vár.

- Hello, az interjúra jöttem.

- Jó napot. Mindjárt szólok a főnöknek. (és előhívta a főmókust)

Főnök kijön.

- Hello. Ezeket a papírokat kéne kitölteni. (elémrak vagy 10 oldalnyi anyagot)

Csodálkozva nézem, de ha ezt akarja, hát legyen.

Gyakorlatilag tök ugyanazok a kérdések szerepeltek rajta amiket már leírtam az önéletrajzomban -ráadásul rá volt írva a lapra hogy csak azokat tüntessem fel amiket a cv-mben nem írtam le...

Most adja be üres lapokat?!

Na mindegy, kitöltöttem mindent és visszaadtam.

Fickó nagyon örül, olvasgat, fülig ér a szája.

Kérdez mindenfélét, válaszolgatok.

Majd a végén közli az elképzeléseiket (a többi tulajdonos társával), meg hogy van egy raklap éttermük, szóval hurrá ezerrel, minden nagyon tetszik neki velem kapcsolatban.

Aztán kisvártatva hozzáfűzi hogy küldjem át az önéletrajzomat neki mailben, és előveszi a névjegyét.

Kicsit furcsáltam a dolgot, mert ugye most töltöttem ki mindent, ráadásul már elküldtem az önéletrajzomat neki egyszer.

Elköszönünk, kijövök és elindulok a kocsi felé.

Megnézem a telefonomat, egy nem fogadott hívás, hangüzenet.

Meghallgatom.

Hölgy reklamál hogy 3-ra beszéltük meg az interjút és mi történt velem...

Gyorsan visszahívom.

Kiderül hogy egy likkal arrébb kellett volna tevékenykednem úgy 40perccel korábban.

Vissza a helyszínre.

Belépek, sajnálkozva közlöm hogy nem egyszerű megtalálni az éttermet.

Hölgy szabadkozik hogy ez gyakran megesik velük.

Így lehet véletlenszerűen egy nap két egymás melletti helyre is menni interjúzni... :)

A folytatásról reményeim szerint hamarosan beszámolok.