Tavasz, tengerpart, móka

Auckland Wintergardens II.

Nagy kedvencünk.

Voltunk már nyáron és télen is.

Csodaszép volt.

De most tavasszal minden eddiginél sokkal-sokkal szebb.

És még rengeteg kép emitt.

Rejtély a kertben

A kertész egyik legnagyobb ellensége következik.

Csak erős idegzetűeknek!

Megrázó képsorok következnek.

Adva van egy növény - ha ápolgatjuk annak rendje és módja szerint a kert dísze

Na ez már nem annyira pompás...

Gyanús jelek...

De Sherlock felgöngyölíti az ügyet

És íme a bűnös

Eskdale Reserve - második felvonás

A kert. És tényleg.

Másodjára, más útvonalon.

Többi kép itt.

Wenderholm Regional Park

Új-Zéland legrégebbi nemzeti parkjában tettünk ma látogatást.

A terület - ahol állítólag közel ezer évre visszamenőleg már éltek maori kolóniák - 1965-óta működik nemzeti parkként.

Pontos történeti adatokkal 1868-óta bírunk, amikor egy prominens aucklandi politikus - bizonyos Robert Graham - megvásárolta, majd felhúzta rá nyaralóként funkcionáló kis viskóját (ami a mai napig eredeti formájában pompázik a park közepén) hogy telente amikor szabaidejét a közeli termálfürdőben tölti legyen hol megszállnia.

Mondjuk a döntése nem túl racionális, tekintve hogy a hely össze-vissza úgy 50 km-re található Aucklandtől...

Sebaj, mi örömködünk, mert részben az ő áldásos tevékenységének köszönhetően olyan növényvilág került a parkba (részben Európából és Ausztráliából) ami így sokkal színesebbé teszi azt.

A madárvilág színességéről már nem ő tehet, mindazon által több régebben erősen megfogyatkozott populációjú versenyzőt telepítettek vissza sikeresen, akik szemmel láthatóan jól érzik itt magukat.

Erdei galambot (kukupa), Északi-szigeti Robint (toutouwai) mi itt láttunk először, de Tuit sem láttunk még ilyen közelről.

Valamint annak a fontos információnak is a birtokába kerültünk, hogy: Minden kukupa kereru, de nem minden kereru kukupa...

(A kukupa a kereru egyik alfaja. Mindkettő új-zélandi vad galamb faj.)

Csudajó kis túraútvonalak vannak kijelölve, amiket követve aztán kedvünkre barangolhatjuk be a környéket.

Mi az egyik legrövidebbet választottuk ki (a teljes túra mintegy másfél-két óra lehetett), tekintettel arra hogy Hédi nehezen bírja ennyi ideig is a hegynek fel-völgynek alá jellegű sétákat. Na meg ugye labdázni sem lehet közben...

Ennek ellenére nagyon ügyesen vette az akadályokat, csak rövid időkre kellett a nyakamba vennem.

Ezek itt egy fának az indái, nem pedig ember által sodort kötél...

Képek itt.