Wellington - Picton

Az egész történet ott kezdődik hogy a múlt héten érkezett egy e-mailem, amelyben egy kávézó-étterem tulajdonosa tudatja velem hogy örömmel vette jelentkezésemet a meghírdetett pozícióra. Sajnos az általam megpályázott állás azonban messze alulmúlja kvalitásaimat (és így nyilván elvárásaimat is a bért illetően).

Ők ugyanis egy Picton nevű, 3000 lakosú kis városkában vannak a Déli Sziget északi csücskében (ide érkezik amúgy a komp Wellingtonból) és hát nyilván nem tudnak versenyezni egy nagyváros forgalmas éttermében kínáltakkal.

A meghírdetett állás amire egyéb iránt jelentkeztem időszakos. Egészen pontosan azonnali kezdéssel és március végi befejezéssel.

Egy kávézó-étterem bar részét kéne vezetni, besegítve az étterem munkálataiba.

Némi magyarázat arra hogy miért adtam be a jelentkezésemet ide (is):

• most már egy jó ideje keresek állásokat (pontosabban csak egyet keresek de meglehetősen sok helyre adtam be a jelentkezésemet) és még nem jártam sikerrel
• eddig csak Aucklandben kerestem, ezt a kört akartam kibővíteni több lehetséges alternatívával
• a legnagyobb kerékkötője a munkába állásomnak a bevándorlási hivatal volt, és -állítólag- minél messzebb leszek Aucklandtől annál könnyebben és gyorsabban bírálják el a státuszomat munkavállalási engedély ügyileg
• mindig is a Déli Szigetre akartunk költözni, Aucklandet a város nagyságából adódó munkahelyek sokasága miatt választottuk első lépcső gyanánt (a munkahelyek adta lehetőségekkel nem is volt baj, amivel mi nem kalkuláltunk az az ezzel a mérettel gyakorlatilag együtt járó bürokratikus rendszer)

Aztán én válaszban megírtam a tuljadonos hölgynek hogy érdekelne az állás, amennyiben megfelelő mennyiségű munkát tudnak biztosítani számomra.

Mivel órabérben fizetnének, nekem meg lennének fix költségeim a leköltözéssel (értelem szerűen ha megkapom az állást, költözünk) és hát ugye eleve: élni is kéne valamiből, szóval többet szeretnék dolgozni az előre meghírdetett heti 40 óránál.

Aztán elkezdtünk levelezgetni a konkrét részletekről, majd felhívott hogy akkor szeretné ha egy pár napra odautaznék és nézzük meg miket tudok meg nekem mennyire tetszik a hely. Természetesen kifizeti a ledolgozott óráimat, sőt az utazás egy részét is, szállást és teljes ellátást biztosítanak számomra. Teljesen korrekt ajánlat.

Na, így kerültem előbb Wellingtonba, majd a kompra ami eljuttatott végre valahára Pictonba.

Túl sok időt nem töltöttem Wellingtonban, így átfogó elemzésbe nem mennék bele a várost illetően. Amit láttam belőle azonban az elég meggyőző. Röviden összefoglalva:

• tényleg bazi szeles (az ember átértékeli a szél fogalmát miután itt járt)
• gyönyörű (már csak az elhelyezkedéséből adódóan is - hegyes-völgyes terepen, rengeteg erdővel körülölelve, közvetlenül a tengerparton)
• annak ellenére hogy csak 340 ezer ember lakik itt (szemben Auckland 1.4 millió lakosával) sokkal inkább város jellege van mint Aucklandnek - itt van klasszikus értelemben vett belváros hatalmas üveg épületekkel, nem csak 4 utcából áll a belvárosi rész, sokkal inkább egységes egészet alkotnak a város különböző részei, nem beszélve a tömegközlekedésről ami nemcsak hogy létezik, de nagyon jól ellátja a város igényeit

Ami Pictont illeti, ez már ugye a Déli Sziget. Annak minden szépségével.

És ez még akkor is igaz, ha éppen csak itt kezdődik...

Én éjszaka érkeztem meg (pontosabban fél 10-kor este), ezért gyakorlatilag semmit nem láttam a településből aznap.

De ma már igen. És állíthatom sokkal-sokkal szebb, mint ahogy akár képeken is kinéz.

Felraktam néhány képet Wellingtonról és az útról ide.

Hamarosan készítek képeket Pictonról is -érdemes a Picasa ide vonatkozó weboldalát nyomon követni!

Most azonban vissza megyek dolgozni. Amint tudok, jelentkezek és beszámolok a munkáról is, nem csak a városról.

Megérkeztünk

Végre.
Nagyjából 23 óra levegőben eltöltött idő után landoltunk Aucklandben.

A reptéren mindenhol mosolygó arcok - döbbenet!
Elindultunk hogy az Immigration (bevándorlási hivatal) pultjánál átvergődjünk.
Hat sorban álltak az emberek. Ebből két sor volt fenntartva a kiwiknek (új-zélandi állampolgárok) és ossziknak (ausztrálok), valamint a repülőgép legénységének.

Épp álltunk volna be a sorba, amikor egy középkorú hölgy odalépett hozzánk hogy jöjjünk csak utána. Felemelte a kordont amivel a sorok voltak elválasztva egymástól és a két fenntartott sorhoz irányított -ahol egyébként egyetlen ember sem állt sorban éppen akkor.
“Please, use one of these” (Kérem használják valamelyiket ezekből) -hangzott a hölgytől egy mosoly kíséretében.
Odaléptem hát a pultnál ülő fiatalemberhez, kezébe nyomtam az útleveleket és az Arrival Card-ot (amit a gépen kellett kitöltenünk).

- Üvdözlöm!
- Jó reggelt!
- Jól utaztak?
- Igen, köszönjük.
- Honnan jöttek?
- Budapestről. Maga a gép Prágából jött Szöulon át.
- Láthatnám a repülőjegyüket?
- Természetesen. (Elővettem a zsebemből, tudván hogy a visszaút dátumát fogja megnézni rajta.)
- Milyen céllal jöttek Új-Zélandra?
- Nyaralni.
- Három hónapig fognak nyaralni? -kérdezte egy halvány mosollyal a szája szélén.
- Egyelőre úgy tervezzük.-válaszoltam.
- És miket terveznek megnézni?
- Első körben Aucklandben fogunk lakni, majd átmegyünk Wellingtonba, és természetesen a Déli-szigeten szeretnénk a legtöbb időt eltölteni.
- Ez az aucklandi szállás amit feltüntettek az Arrival Card-on, ez micsoda?
- Ez egy apartman szálló. Két hétig ott lakunk majd.
- Mi a munkája?
- Egy kávézó-éttermet vezetek Magyarországon.
- Óóó! És ki fogja addig irányítani amig Ön itt van Új-Zélandon?
- Van egy bátyám. Nagyon megbízható. -mondtam elmosolyodva.
- Köszönöm. Kellemes itt tartózkodást! Legyen szép napjuk!
- Köszönjük! Viszlát!

Az ürge végig képben volt azzal hogy nem turisták vagyunk, de kíváncsi volt mennyire vagyok felkészült.
Ráírt néhány okosságot a papírokra és már mehettünk is tovább.
Tovább sétálva felmarkoltuk a bőröndeinket, amik épp akkor gördültek el előttünk a szalagon.
Közben egy kutyus vadul elkezdte szimatolgatni Hédi pizsimaciját. A néni aki a porázát fogta meg is kérdezte:

- Van Önöknél valami élelmiszer?
- Nincs semmi.
- Ettek valami déli gyümölcsöt? Banánt, mangót?
- Nem, hölgyem. A gépen ettünk ugyan gyümölcsöt, de csak dinnyét.
- Köszönöm! További szép napot! -azzal továbbállt kutyástól.

Volt még egy röntgen átvilágítás hátra, aztán kiértünk a váróterembe.

Kint már várt minket három barátunk -akik biztos ami biztos két kocsival jöttek értünk. :)
Jól megkávéztunk (Hédi ivott egy Fluffy-t, ez egy ilyen kakaó jellegű italka), aztán kilépve tapasztaltuk hogy a déli féltekén még csak most kezdődik a tavasz (reggel 8-kor még csak 6 fok volt)...
Bepakoltunk a kocsikba, aztán átugrottunk Pukkeko Tamásékhoz (Angi és Tamás jött ki értünk a reptérre, valamint Imma, aki furákázgatott minket bőszen).
Soha nem gondoltam hogy egy tusolás ennyire megváltó tud lenni!
Aztán megreggeliztünk, Imma birkózott egyet Hédivel, mi addig megnéztük Tamásék kertjét, meg a házukat.
Utána felkerekedtünk, át Immáékhoz akinek a párja most indult letenni az IELTS-et (nyelvvizsga, amit -többek közt- a letelepedéshez írnak elő a hatóságok).

Aztán egy kis városnézéssel egybekötött ügyintézés következett.
Mi gyakorlatilag a belváros szívében lakunk most két hétig egy apartman szállóban (csináltunk képeket is, átmenetileg az ‘Ahol lakunk’ menüpont alatt megtekinthetők a képek is). Elvittük ide a bőröndjeinket, átvettük a szobát, majd irány tovább.
Bankszámla nyitás úgy negyed óra alatt (ebben már az is benne van, hogy kaptunk két kártyát is, amit gyakorlatilag már használhattunk is).
Aztán elmentünk telefonokat venni hogy mostantól jól el tudjuk érni egymást, illetve mindenki minket.
Utána elmentünk ebédelni. Hédi közben elaludt, és mint utóbb kiderült sikerült egyhuzamban 16!!! órát aludnia. Ennyit két nap alatt összesen nem szokott aludni...
Aztán megkávéztunk, de már nagyon kábák voltunk (nem aludtunk ugyebár lassan három napja), úgyhogy a végén még elmentünk vásárolni élelmiszereket, ezt-azt.

Úgy 6 óra körül aztán hazamentünk lefeküdni -végre.

És még egy repülőút...

Újabb Korean járat, újabb rajongók Hédi táborában, újabb ajándék...

Megkezdődött az utolsó szakasza repülős utazgatásunknak Aucklandbe.
Nem mondom hogy egyszerű volt, viszont bazi fárasztó.
Már önmagában az utazással töltött órákat sem egyszerű elviselni, nem beszélve a várakozásról két járat között. És akkor még nem is említettem hogy ezernyi bőrönddel, kézipoggyásszal nem egy sétagalopp átvergődni mondjuk egy szöuli méretű reptér egyik szegletéből a másikban. Na és persze az időeltolódás...
Szóval embertpróbáló, na.

A járat amivel az utolsó szakaszt letudtuk tök ugyanaz mint az előzőé volt.
Még a befoglalt helyeink is ugyanoda szóltak. Legalább nem kellett valami újat megszokni. :)
Ami a gasztronómiai részeket illeti, itt már vegyesebb a felhozatal. Az étel amit vacsorára kínáltak - dacára a két féle választható menűnek - nem európai embernek lett kitalálva.
Nem kell semmi furfangos dologra gondolni, pusztán a fűszerezések voltak érdekesek, meg az elkészítés módja.
Viszont a borok! Teljesen átlagos új-zélandi versenyzők. De milyen bazi finomak - főleg a vörös! (Cabernet Sauvignon, Merlot Cuvée)

Közben megkaptuk az Arrival Card-unkat. Ezt az országba való belépéshez kell kitölteni és leadni. Nagyjából olyan kérdések vannak benne, mint: tartózkodás célja, állandó lakhely Új-Zélandon, milyen vízummal rendelkezel, viszel-e bármi élelmet , fűszert az országba, mennyi kp van nálad, stb.

Az utolsó 5 óra nemcsak baromi lassan telt, de mivel Hédi elkezdett hisztizni, pont nem aludtunk semmit...
Végülis itteni idő szerint (október közepéig 10 órával van több a zátonyon, mint Magyaro-n, majd április közepéig 12 órát kell hozzáadni a magyar időhöz) 5 óra magasságában megérkezett a reggelink. Ezúttal omlett volt paradicsomos babbal, és ilyen angol-szász kolbásszal (ezek mind tök ehetetlenek szerintem). Viszont volt sok bazi finom dinnye (görög is, sárga is), és természetesen az elengedhetetlen áfonyás joghurt amit ezúttal szintén ezzel a gyümölccsel töltött muffin koronáztak meg. Biztos nem tudtak mit kezdeni a sok áfonyájukkal - lehet hogy visszafelé áfonyakrém levest is felszolgálnak majd...

Szöul

Megérkeztünk Dél-Koreába.

Még Prágában, a váróban Hédi összehaverkodott egy raklap koreai csajjal.
Mindenkinek elmesélte hogy nemsokára beszállunk a repülőbe, úgyhogy jól figyeljenek.
Aztán amikor tényleg beszálltunk, gyakorlatilag az összes stewardest levette a lábáról.
Folyton vigyorgott mindegyikre, mesélt nekik macikáról aki kukacos papucsban akart bemenni a játszóházba.
Ők pedig teljesen elolvadtak tőle...
Úgyhogy ezek után gyakorlatilag magától értetődő volt hogy még ajándékot is fog kapni az utaskísérőktől.
Ha ilyen ütemben ismerkedik a helyiekkel, lehet hogy hamarosan megkapjuk a dél-koreai állampolgárságot is! :)

A gép egyébként amivel utaztunk egy Boeing 747-200-as volt.
Ami az ülések elhelyezkedését illeti: 2-5-2-es hadrendben álltak, ebből következően nem tudtunk mind a hárman egymás mellett ülni (az egyik ülés a másik kettő előtt helyezkedett el).

Teljesen rendben volt minden. Felszállás után egy órával kaptunk vacsorát. Volt valami kimondhatatlan nevű koreai csoda, meg marha hús vadas szószban - legalábbis ehhez hasonlított a legjobban.
A vacsorához egy fehér és egy vörösbor közül lehetett választani. Mindkettő francia volt.
Természetesen mindkettőt meg is kostoltam. A fehér egy jellegtelen, reduktív cucc volt, némi maradék szénsavval.
A vörös viszont egy közepesen testes, fincsi versenyző volt, erősen Cabernet Sauvignon ízhatással.
Azért csak ízhatással, mert az üvegen azon túl, hogy francia az égvilágon semmi nem volt feltűntetve.
Hédi Magdival aludt mögöttem.
Egész jól tudtak aludni -legalábbis jól imitálták.
Nekem ez nem igazán jött össze. Részint mert egy sziú harcos terpeszkedett mellettem, részint meg mert nem is nagyon voltam fáradt.
Viszont megnéztem a Terminátor 24.357-et. Hááát, nem csodálom hogy tönkre mentek a film producerei...
Aztán zeneszóra ébresztő - tisztára mint annak idején Zánkán.
A reggeli egész fincsi volt. Áfonyás joghurt, croissant, gyümölcsök, rántotta, mi minden.

Szóval most itt figyelünk a szöuli reptér várójában, nagyjából két óra múlva indul a gépünk Aucklandbe.
Az már csak 11 óra repülés... :)

Úton

Elindultunk.

Pontosabban amikor ezt a bejegyzést írom már Prágában vagyunk.

Közép-Európai idő szerint 14:30-kor indult a gépünk Ferihegyről Prágába.

Kalandoknak már az elején sem voltunk híján.

Kezdem az elején.

Becsekkolás, csomagok feladása Ferihegyen.

Hivatalosan 3x20kg-nyi bőröndöt adhatunk fel bűntetlenül, valamint további 3x12kilót vihetünk fel a gépre kézipoggyászként.

Már az otthoni csomagolásoknál sejthető volt hogy nem lesz sima ügy a becsekkolás.

Ugyanis a mi kis csomagjaink 26-27kilósak voltak darabonként...

Mondom a lényeget. Választás elé lettünk állítva: vagy fizetünk túlsúlyt a 18kg-ra, vagy kipakoljuk a plusszokat és a papám hazaviszi azokat.

Először bőszen mondtuk hogy természetesen kicsengetjük a többlet terhek jelentette pluszt, de amikor közölték hogy ez egy ekkora távolságra vetítve eléggé húzós lesz -nevezetesen 418.500 forint, a kezdeti levegő kapkodás után hírtelen rávágtuk hogy akkor inkább pakolgatunk ezerrel.

Így aztán sikerült megszabadulnunk nagyjából egy bőröndnyi ruhától, majd a gép indulása előtt fél órával sikerült is bevergődnünk magunkat a terminálba.

Maga az utazás - a fel- és leszállást nem számítva - teljesen zökkenőmentes volt.

Egy 2x2 soros (44 személyes) flokkerrel utaztunk.

Egyszer már utaztam ilyennel, de nem emlékeztem hogy az irányváltások, az emelkedés, meg a landolás mennyire gyomorforgató - legalábbis a nagy gépekhez képest.

Amúgy a Cseh Légitársaság teljesen korrekt volt. Kedves kiszolgálás, még szendvicset is meg kávét is kaptunk annak ellenére hogy az út mindössze 1 óra 25 perc volt.

Hédi szerencsére végigaludta az egész utat.

Aztán szakadó esőben landoltunk.

Nagyjából 3 és fél órát kell most várnunk a tranzitban - egészen pontosan 19:25-kor indul a gépünk Szöulba.

A következő bejegyzést már onnan írom.

És egy technikai bejelentés a végére: ha minden igaz, most már a fönti fülekre kattintva képeket is láthattok (most még értelem szerűen csak az ' Az utazás' fül működik). :)