Eskdale Reserve - második felvonás

A kert. És tényleg.

Másodjára, más útvonalon.

Többi kép itt.

Wenderholm Regional Park

Új-Zéland legrégebbi nemzeti parkjában tettünk ma látogatást.

A terület - ahol állítólag közel ezer évre visszamenőleg már éltek maori kolóniák - 1965-óta működik nemzeti parkként.

Pontos történeti adatokkal 1868-óta bírunk, amikor egy prominens aucklandi politikus - bizonyos Robert Graham - megvásárolta, majd felhúzta rá nyaralóként funkcionáló kis viskóját (ami a mai napig eredeti formájában pompázik a park közepén) hogy telente amikor szabaidejét a közeli termálfürdőben tölti legyen hol megszállnia.

Mondjuk a döntése nem túl racionális, tekintve hogy a hely össze-vissza úgy 50 km-re található Aucklandtől...

Sebaj, mi örömködünk, mert részben az ő áldásos tevékenységének köszönhetően olyan növényvilág került a parkba (részben Európából és Ausztráliából) ami így sokkal színesebbé teszi azt.

A madárvilág színességéről már nem ő tehet, mindazon által több régebben erősen megfogyatkozott populációjú versenyzőt telepítettek vissza sikeresen, akik szemmel láthatóan jól érzik itt magukat.

Erdei galambot (kukupa), Északi-szigeti Robint (toutouwai) mi itt láttunk először, de Tuit sem láttunk még ilyen közelről.

Valamint annak a fontos információnak is a birtokába kerültünk, hogy: Minden kukupa kereru, de nem minden kereru kukupa...

(A kukupa a kereru egyik alfaja. Mindkettő új-zélandi vad galamb faj.)

Csudajó kis túraútvonalak vannak kijelölve, amiket követve aztán kedvünkre barangolhatjuk be a környéket.

Mi az egyik legrövidebbet választottuk ki (a teljes túra mintegy másfél-két óra lehetett), tekintettel arra hogy Hédi nehezen bírja ennyi ideig is a hegynek fel-völgynek alá jellegű sétákat. Na meg ugye labdázni sem lehet közben...

Ennek ellenére nagyon ügyesen vette az akadályokat, csak rövid időkre kellett a nyakamba vennem.

Ezek itt egy fának az indái, nem pedig ember által sodort kötél...

Képek itt.

Long Bay

Újabb tengerpart, újabb favorit.

(az utsó képen egy szerencsétlenül járt tengeri csillag próbál visszamászni a tengerbe)

Összes kép itt.

Devonport

Waitakere Ranges

Fáradt is vagyok, meg túl nagy affinitásom sincs most ahhoz hogy szöveget kreáljak a képekhez, így most - nézzétek el nekem, de - mindössze képes beszámolóval szolgálhatok mai kirándulásunkat illetően.

Íme néhány kép:

Az összes itt van.

Kawai Purapura

Reggel elindultunk játszizni mert hét ágra sütött a nap.

Aztán kirándulás lett belőle.

Van egy erdős rész North Shore északi határában amivel már régóta szemezünk.

Na, ma ezt néztük meg belülről is.

Van itt minden: patak vadkacsákkal (anyu kislurkókat tanította épp úszni), pici vízesés, pukeko hegyek (Hédi próbálta elkapni őket - nem sok sikerrel), de még egy jóga központra is leltünk az erdő közepén.

Összes kép itt.

Katikati

Tekintettel arra hogy az elmúlt pár napban egészen tavasziasra fordult az időjárás (legalábbis nem esik az eső, a nap pedig ezerrel süt, bár még kicsit hideg van), újra kirándulni indultunk.

Ezúttal a Coromandel félsziget eddig ismeretlen tájai felé vettük az irányt (már jártunk a félszigeten régebben, de most a túloldalán is körülnéztünk).

Egy aranyos kis városka (Katikati) volt a végcél - nagyjából félúton Thames és Tauranga között.

A várost egyébként Új-Zéland legszebb kisvárosának választották, de ennél is jobban vonzott minket hogy láthatunk delfineket és bálnákat!

Lelövöm a poént: nem láttunk.

Apály volt - nem is kicsi.

Ellenben tényleg csodaszép hely.

Ja, és van egy gigászi rögbi labdája is...

Képek itt.

Shakespear Regional Park

Mintegy 45-50 km-re tőlünk található a címben szereplő nemzeti park.

A park - aminek az ég világon semmi köze a leghíresebb britt íróhoz, nevét arról a családról kapta aki 1967-ben a saját tulajdonában lévő területet nemes egyszerűséggel oda adományozta Auckland régió nemzeti parkjait felügyelő testületének - több mint 130 hektár területen fekszik.

Érdekesség hogy a nemzeti park egy komplett madár rezervátumként szolgál, melynek következtében a peninszula egy jelentős részére nem is teheti be lábát földi halandó (a többi részre is csak bizonyos feltételek mellett lehet autóval behajtani, kutyát egyáltalán nem lehet bevinni, stb.).

Mindemellett az elmúlt időszak meglehetősen csapadékos mivoltának köszönhetően a lápos részek is csodálatosan szép állapotban pompáztak.

Összes kép itt tekinthető meg.

Franklin Zoo

Aranyos kis hely.

Nem is annyira állatkert mint ahogy a neve mutatná, inkább egy picike vadaspark tele ausztrál madarakkal és hüllőkkel (is).

Ellenben láthattunk élőben keákat!

Összes kép itt.

Sheep World

Birkákkal ugyebár nem áll rosszul Új-Zéland.

A Magyarországon falusi túrizmusként ismert csuda dolgokkal pedig ha lehet még ennél is jobban.

Ma egy olyan helyen voltunk ahol a sok tüneményes állat mellett rengeteg érdekes dolgot is megtudhattunk. Sőt! Még posszumot is kézbe vehettünk!

Egy tünemény.

De ne szaladjunk ennyire előre! Szépen kronológia sorrendben elmesélem a ma tapasztaltakat.

Kezdeném azzal hogy beköszöntött a tél.

De nem ám csak úgy immel-ámmal, hanem ezerrel - ahogy kell.

Eddig csak éjszaka volt megfagyódás, most már napközben is.

Na jó, fagy pont alá soha nem megy a hőmérséklet, de azért a reggeli 5-7 fok sem túl kellemes...

Ellenben meseszép ilyenkor minden.

Újra hiper-zöld a fű.

Pára és köd mindenhol - de a napsugarak mégis átsütnek rajtuk.

A nem örökzöld fák pedig vagy lehullajtották már leveleiket (ez a ritkább), vagy vöröses-sárgás díszben pompáznak.

A fák törzse a legtöbb helyen mohás-zuzmós a nem gyenge csapadék mennyiségtől (vagy még inkább a páratartalomtól).

Szóval ideális idő egy kis kirándulásra.

Aki azt állítja hogy Új-Zélandon csak a déli sziget bővelkedik gyönyörű tájakban annak egészen egyszerűen elment az esze.

Ahol ma jártunk az úgy izmos 55 km-re van tőlünk - tehát még csak messzinek sem mondanám.

Könnyed 40 perces kocsikázás után érkeztünk meg erre a 12 hektáros farmra, ami - ahogy neve is mutatja - elsősorban a bárányairól lett híres.

Nagyjából megérkezésünkkel egy időben kezdődött egy kis bemutató, ami egy juhászkutyás bemutatót, egy birkanyírást, sőt még egy raklap kisbárány etetését is (szigorúan cumisüvegből) magába foglalt.

A körül-belül egy órányi műsor után mindenki önállóan - és saját felelőségére - végig baktathatott a karámok között, majd egy lápos erdőrészen át jutottunk vissza a kávézóhoz és az autónkhoz.

Miket beszélek! A két program között nyúl- és tengerimalac simogatás, posszumra rácsodálkozás ("Jé, ez ilyen tüneményes?!") és megdajkálás szerepelt.

Tudni kell hogy Új-Zélandon a posszum egyet jelent az ördöggel.

Ennek a kis jószágnak tulajdoníthatóan ugyanis az itteni madárvilág egy jelentős része kipusztult, vagy "csak" megcsappant a példányszámuk.

Mivel az itteni madarak egy jelentős része röpképtelen és még csak nem is szerepelt a szótárukban a ragadozó szó, el lehet képzelni mit szóltak szerencsétlenek amikor hirtelen felindulásból megette őket egy - ember által betelepített - versenyző...

Szóval most hivatalból is útálnom kellene az oposszumokat, ehhez képest a mai napi dögönyözés után legalábbis nehezemre esne.

Viszont megtudtuk azt is hogy a hiper-híres ausztrál bárány szőr Új-Zélandról kerül át a Tasmán tenger túloldalára - mint másodosztályú árú. És ez nem vicc!

Ezenkívül simogattunk kecskéket, törpe lovakat, szarvast, nyuszikat.

Láttunk emut, alpakát, és ha ott maradunk még pár percet angolna etetést is szemlélhettünk volna a farmon található iszaptengerben.

Képek tömege itt.