Többen mondták, hogy vagy álomszerű ország lehet a zátony, vagy én látom túl rózsaszínnek a helyzetet.
Most íme minden feketén-fehéren.
Figyelem! Helyenként keményebb szociográfiai tartalommal is találkozhatunk...
Az egész történet ugyebár tavaly szeptember 5-ével indul, amikor landoltunk az aucklandi reptéren - fogalmazzunk így: egy erősen megterhelő repülőút után.
Tudni kell hogy a gondolat, hogy elhagyjuk Magyarországot nem hirtelen felindulásból jött.
Több, mint két éve készültünk már erre a lépésre, mindent nagyon gondosan megterveztünk.
Ám, mint azt később szomorúan tapasztaltuk, így is rengeteg dolog váratlanul ért minket.
Mivel soha nem jártunk ezt megelőzően Új-Zélandon, az összes általunk fellelhető könyv, folyóirat, internetes tartalom (elsősorban rengeteg hasznos blog), és édesapám elbeszélései - aki igaz immár több mint tíz éve, de mégiscsak járt már itt - szolgáltatták az információkat.
Gyakorlatilag mintha egy álomba csöppentünk volna.
Az emberek az utcán, a boltokban kedvesek, mosolyognak, nem ritkán megállítanak hogy feltegyenek néhány kérdést.
Az egész élet mintha át lenne itatva valamivel amit mi már nagyon hiányoltunk Magyarországon.
Egy itt élő magyar srác fogalmazta meg legjobban azt amire vágytunk.
A nyolcvanas évek végén Magyarországon egyfajta hurrá-optimizmus volt jelen.
Az emberek bizakodóak voltak a jövőjüket illetően.
Érdeklődőek voltak, kíváncsiak, bizakodva tekintettek a jövőbe.
Ezt az életérzést kerestük.
Azt hiszem nem kell magyaráznom senkinek hogy ehhez képest hol tart ma Magyarország...
Szóval idejöttünk és azt láttuk hogy egy közel másfélmilliós nagyváros is lehet csodaszép zöld, tele rendszeresen gondozott parkokkal.
Azt láttuk hogy nem legörbülő szájú emberek jönnek szembe velünk az utcán, hanem reménnyel teli, kedves arcok.
Azt láttuk hogy az emberek élvezik az életet - ez egyébként az egész lényüket átitatja.
Mint később kiderült, itt az emberek nem dolgozzák halálra magukat (legalábbis a nagy többség nem), sokat kirándulnak, hajót vesznek (mert vízből ugye nem kevés van), jó borokat isznak, és próbálják az életüket tartalmas dolgokkal megtölteni.
Az egész élet sokkal-sokkal lassabb mint azt Európában megszoktuk.
Ennek persze vannak negatív vetületei is, de erről majd kicsit később...
Közben ugyebár elkezdtem munkát keresni.
Mindenek előtt el kell mondanom hogy minden szakma, mint ahogy minden élet is más és más.
Ezért előre bocsátom hogy elsősorban a saját tapasztalataimra fogom építeni a beszámolómat.
Vendéglátás.
Hát, hogy is fogalmazzak konszolidáltan?
Ebből az ember csak két féle képpen tud itt megélni: vagy irgalmatlanul sokat dolgozik (heti minimum 80-90 órát - márpedig így nehezen jut ideje élvezni az életet), vagy tulajdonosa egy vendéglátó intézménynek.
Utóbbi nem csak hogy komoly kezdőtőkét igényel, de ahogy tapasztalom egyre kevésbé jelent komoly perspektívát az immár hatalmas konkurenciával szemben.
Valami eszement oknál fogva a kiwik egyik hobbija kávézókat nyitni.
Nem vicc.
Aucklandben 30 méterenként vannak kávézók.
Húsz évvel ezelőtt a kiwik azt sem tudták hogy létezik a Nescafén kívül más is, amit fogyaszthatnak élénkítő hatása végett.
Mára ehhez képest azt hiszik hogy a világ legjobb kávékészítményeit ők állítják elő.
De nagyon hasonló a helyzett a borokkal is.
A '80-as években gyakorlatilag minden vidéki részen birkák legeltek.
Mára a helyekünket szőlőültetvények váltották fel.
Annyi különbség azonban van a kávékhoz képest, hogy Sauvignon Blancban és Pinot Noirban tényleg világbajnokok a zátony borai, és ezeken kívül is nem kevés igen különleges darab akad.
Ami viszont ehhez képest roppant bosszantó: fogalmuk sincs az új-zélandiaknak hogy milyen borokkal rendelkeznek!
Az egész társadalomra nagyon jellemző, hogy gyerekcipőben járnak.
Sőt!
Inkább úgy fogalmaznék: olyan mintha egy tini lenne.
Itt most nem arra gondolok, hogy nincsen történelme az országnak (tulajdonképpen 150 évre nyúlik vissza az első komolyabb emlék), hanem hogy van egy csomó olyan dolga ami egy olyan hebehurgya lurkót juttat eszembe, akinek semmi sem számít, nincsenek következményei a tetteinek.
Én ennek tudom be például az építészetet is.
Az új-zélandi szótárakból hiányzik a szigetelőanyag szó.
Minden ház fa vázú, nulla szigeteléssel.
Itt Aucklandben ugyan nincsenek irgalmatlan hidegek, de azért mégis csak van tél, amikor éjjel fagypont közeli hőmérsékletek vannak.
Hiába fűtesz, mert egy óra múlva ugyanolyan tök hideg van a szobában, mintha nem is kapcsoltad volna be az összes létező alkalmatosságot.
Aztán az összes víz/gáz vezeték (valószínűleg ezért is hiányszakma) össze-vissza fut a ház körül. Semmi elfedés, ahogy éppen sikerült.
Két dolog van, ami engem mindennél jobban bosszant: az egyik az alkohol fogyasztás, a másik a mezitláb közlekedés.
Valószínűleg én nagyságrendekkel többet találkozok alkoholt fogyasztó mókusokkal, mint egy átlag halandó, de azt fel nem foghatom ésszel hogy miért kell felnőtt, felelőségteljes, családos embereknek addig alkoholizálniuk amíg már nem tudnak magukról...
És aztán nemritkán még autóba is ülnek...
A statisztikák szerint Új-Zélandon az ittas vezetés következtében bekövetkező balasetek aránya közel 50(!)%.
A másik förmedvény a mezitláb közlekedés.
Az ember bele kifordul, amikor egy elegáns étterembe bemegy a fickó mezitláb.
Vagy a bevásárló központban, a mozgólépcsőn, az utcán közlekedik cipő nélkül.
Már említettem a lelassult életvitelt.
Amikor az ember a mindennapok során éli az életét ez elképesztően jó dolog.
Nem kell rohangásznod, a közlekedés autóval is sokkal lassabb mint azt mi Magyarországon megszokhattuk.
Nagyon ritkán dudálnak, mindig beengednek ha elfogy a sávod. Gyalogos megközelíti a zebrát, azonnal megáll mindenki.
Van időd élvezni az életet.
Strandra járni, vagy egyszerűen csak nézelődni a boltoknál, kirándulni, piknikezni.
Idejét nem tudom mikor feküdtem ki utoljára egy parkba piknikezni.
Viszont két héttel ezelőtt saját készítésű barbeque-s kajcikkal felvértezve ezt is megjátszottuk!
A probléma csak az hogy a hivatalokban ülők is ilyen habitusban dolgoznak.
És amikor a munkavállalási engedélyedre vársz két hónapja, akkor ez már nem annyira jópofa dolog...
A bevándorlási hivatal amúgy sem egy egyszerűen működő intézmény errefelé.
Ahhoz ugyanis hogy munkavállalási engedélyt kaphass, kell egy komoly munkaadótól egy mindenre részletesen kiterjedő munkaajánlattal rendelkezned.
Ezt viszont nagyon kevés munkaadó adja meg, mert rettegnek a hivatal folyamatos revizióitól.
Mondom mégegyszer: én a vendéglátóiparról beszélek.
Egyébként itt is vannak kivételek. Szakácsként viszonylag könnyű elhelyezkedni (főleg ha van néhány éves munka tapasztalata az embernek).
Vannak olyan szakmák amik itt kimondottan keresettek.
Gyakorlatilag a teljes számítástechnikai arzenál ide sorolható.
Aki ebben tevékenykedik egy jó ideje, és valóban ügyes a maga területén az nagy eséllyel kaphat munkaajánlatokat, és így engedélyt is.
Aki viszont nehezen igazolható munkatapasztallattal, vagy csak itt kevésbé keresett tevékenységgel bír, az háromszor is gondolja meg hogy tényleg Új-Zéland-e számára a kiszemelt hely.
Aki anyagi megfontolásból választaná a zátonyt, azt szintén óva inteném.
Aki viszont egy csodaszép helyen, nyugodt körülmények között akar lurkókat felnevelni, annak ez lehet az ideális célállomás.
Azt gondolom hogy egy teljesen új országban, teljesen új közegbe beilleszkedni, hát enyhén szólva is besz™rás nehéz.
Nem csak a nyelvi nehézségekkel kell megküzdeni, de minden egészen máshogyan működik mint ahogy azt az ember megszokta.
Tényleg irgalmatlan nehéz.
Ugyanakkor azt is gondolom, hogy aki be akar illeszkedni, az be is fog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése