Új-Zéland - ahogy én látom

Már az elején előrebocsátom: ez a poszt - ahogy azt a neve is mutatja - teljesen szubjektív étrékelés lesz.

Mindent arra alapozok ahogy a dolgok az elmúlt évben történtek velünk/körülöttünk.

A blog rendszeres olvasói tapasztalhatták hogy nem igazán vagyunk azok az otthon ülős, 'bepunnyadós', tévé elé tapadós versenyzők - így viszont rengeteg dolgot láthattunk az országból, az emberekből, a mindennapokból.

Több olyan dolog is van ami az embernek elsőre szemet szúr - van amit pozitívan értékel és akad ami zavarhatja.

Elképesztő érzés volt például amikor leszálltunk a repülőgéppel és mindenki mosolygott (még a rendőrök és a vámosok is) - ehhez egyébként könyyű hozzászokni...

Aztán az első időszakban az ember ha akarja, ha nem túristának érzi magát és folyamatos a rácsodálkozása minden számára eddig ismeretlen dologra. Azokból pedig van itt bőven.

Két dolog elsőre szembeötlő: Új-Zéland olyan távolságra van mindentől, hogy emiatt (is) viszonylag kevés külső behatás éri.

Ennek a pozitív vetülete a már említett állandó kedvesség, mosolygás - az emberek sokkal közvetlenebbek a másikkal (és minél jobban távolodsz Aucklandtől ez annál inkább igaz).

A hátrányai egy csomó (európai szemmel furcsa) apróságban jelentkeznek.

Ilyenek például hogy az emberek gyakran közlekednek mezitláb (akár télen is, szakadó esőben, a belvárosban, bármilyen helyzetekben), vagy hogy éttermekben csak elvétve használnak asztalterítőket, vagy hogy a legismertebb sportokkal csak most ismerkednek (foci, kosárlabda, röpi, stb.), de mondhatnám az egészen mókásan régivágású reklámokat is, vagy azt hogy képtelenek a körforgalom (egyébként roppant egyszerű) szabályát megtanulni, és még hosszasan sorolhatnám.

De azt gondolom hogy ezek az élet összességét tekintve lényegtelen dolgok.

A kiwik ugyanis lehet hogy nincsenek képben sok mindennel (vagy inkább sajátos módon csinálnak dolgokat), ellenben végtelenül jóindulatúak, elfogadják (és befogadják) a másik embert.

És még valami: boldogok!

Egészen biztos vagyok benne, hogy a fejlett társadalmak közül itt töltik aktív pihenéssel a legtöbb időt a jóemberek (kirándulnak, hajókáznak, horgásznak, búvárkodnak, vagy egyszerűen csak borozgatnak egy parkban).

A másik ami azonnal szembeötlik az embernek (főleg ha már járt az Egyesült Királyságban), hogy olyan mintha Angliában vagy Skóciában lenne. És nem véletlenül.

Az Új-Zélandon élőknek (4.3 millió lakos) csak mintegy egy harmada (!) született itt!

Ráadásul többségüknek kettős állampolgársága is van (nem nehéz kitalálni hogy melyik másik ország útlevelét birtokolják még a zátonyén kívül).

A nem új-zélandi születésű mókusoknak pedig mintegy 40%-a érkezik a britt szigetekről (ez még 2007-es adat, azóta valószínűleg az ázsiai szekció már jóval nagyobb arányt ölel fel).

Ezek után nem meglepő hogy a királynő születésnapja nemzeti ünnep...

Még maguk a kiwik is úgy vélik hogy Új-Zéland olyan mintha a '80-as évek Angliája lenne, csak sokkal szebb. :-)

Aztán ahogy múlik az idő az ember már sokkal árnyaltabban lát mindent.

Észrevesz egy raklap olyan dolgot ami az elején elkerülte a figyelmét.

Ugyanakkor számomra a legérdekesebb hogy amint teljesen megszokottá váltak a mindennapjaink, ezzel együtt higgadtunk le (vagy még inkább lassultunk le).

Már nem kellett sehova rohanni, nem idegeskedtünk ha valami új dolgot kellett megoldani.

Egy szó mint száz: mind a hárman szeretünk itt élni.

Egy csomó mindenről le kellett mondanunk, vannak dolgok amik hiányoznak, de helyette kaptunk egy ezer más dolgot.

És még valamit ami megfizethetetlen: egy nyugodt, kiegyensúlyozott életet.